Kósza szél kergette fejem fölött a felhőket, miközben pergető botommal és a műcsalis dobozzal ballagtam régi, jól megszokott helyeim felé kedves kis folyóm partján. Baloldalamon a patak, jobbon pedig a Sárréti táj nyárba öltözött rétje kísért már kilométerek óta. Gyermekkorom óta járom ezt a vidéket, de soha nem tudtam betelni vele. Minden évszak, minden esztendő más és más színeket, képeket és hangulatot teremtett. Tavaly a mérhetetlen mennyiségű esőzés hozott létre végeláthatatlan vízi világot, az idei aszály pedig buja, zöld mezőt varázsolt ide a Bakony lábához.

Sajnos a csapadékmentes, eső nélküli hónapok nyomai meglátszottak a kis folyón, és a fogások számának alakulásán, az eredményeken is. A tavaszi, tilalom utáni jó fogások maradandó, szűnni nem akaró csodás emlékeket hagytak a horgászokban, így bennem is. A sok-sok megfogott és visszaengedett csuka, a köztük be-beugró süllő édes gondolatával vágtam neki minduntalan pergető portyáimnak, hajtott a vadászösztön, a vágy, hogy újra átélhessem a fárasztások jóleső pillanatait, és a kemény, csontos állkapcsok műcsalin való kemény koppanásait. Ahogy egyre jobban mentünk bele a nyárba, úgy fogyott a víz is a mederből, a halak, a fogások számával egyenes arányban.

Ahol a Sárrét a Bakonnyal találkozik

Tudtam, hogy sok és főleg kapitális méretű halakra nem számíthatok, de ismét elvarázsolt a kedves kis Gaja-patak érintetlenségével, vadregényes környezetével. A sokak által szeretett, apróka folyó itt kanyarog a Sárrét északi oldalán, nagy, zsombékos parti töltései között, szinte megbújva. Ez az, amire annyira vágyok mindig, a poszáta, meg a pacsirta éneke mellett muzsika a fülemnek a gyűrűk között surrogó fonott zsinór hangja.

A nyár fényeiben ragyogó aranysárga búzamezők is a patakparti idillhez tartoznak

Az első, jónak ígérkező helyen tanyáztam le, emlékeim szerint itt, a sekély, náddal szegélyezett meder is adott legutóbb egy-két csukát. A lépteimmel felzavart kócsagok és szürke gémek keltette hullámokat hamar elnyelte a patak sodrása, csak a gátoldalból leszaladó szél okozott némi fodrozódást a tiszta vízfelszínen.

A keskenyre apadt kis patak partján dúsgazdag vegetáció biztosította a természet békéjét, nyugalmát

A sűrű parti növényzet takarásában szereltem össze pergető botomat, az orsótartó táskából előkerült végre a napok óta csak „szárazon tekergetett", első bevetésére váró új japán csoda. A 3000-es méretű Ryobi Arctica büszkén foglalta el helyét a kettőhetvenes Excaliburon. Az orsó karbon-fém dobjára most a kedvenc monofilom került, a lágy és kiváló szakítószilárdsággal bíró 0,25-ös Extreme pergetőzsinór.

Az új Ryobi Arctica nem akármilyen dizájnnal lépett be a csúcskategóriás pergető orsók világába. Leheletfinom futása mellett fékrendszere emelte őt nálam az első helyre

Az apadó, sekély víz nem tette lehetővé a korábban már jól bevált méretű, nagyságú gumihalak és jigfejek alkalmazását, mivel azok ágyúgolyóként süvítettek le a fenékre szinte másodpercen belül. Sokkal könnyebb, lebegőbb testet és ólomfejet kellett választanom a készletemből, olyat, ami hosszabb ideig tartózkodik vízközt, és onnan libegve, lassabban hull alá. A csalik bevált színén - bíztam benne - hogy semmi nem indokolja a változtatást, de a biztonság kedvért azért dobozomban ott lapultak az újabb árnyalatok is. Csalim és a főzsinór közé most is a Pike Mono elharaphatatlan damiljából kötöttem rövid előkét.

Korábban is a természetes színek mellett a zöldes-sárgás színkombinációk voltak fogósak…

… joggal bíztam bennük hát most is

Elsőként a kifogástalan hegye és hajlított, szögletes szára miatt kedvelt Eurojig horogba bújtattam fehér nyolccentis Mann’s gumihalamat. A szögletes szárnak azért tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert tapasztalataim szerint sokkal jobban tart a megakasztott hal csontos szájában, mint bármelyik más hagyományos formával rendelkező társa.
Az első dobások igazolták helyes választásomat, plasztikcsalimat könnyen el tudtam libbenteni az aljzattól, majd lassan, ingerlően hullott oda vissza. Körülbelül a negyedik-ötödik dobás lehetett, amikor a túloldal ritkás nád széle előtt vezettem a csalit, és az egyik emelem-süllyesztem játékba kemény ütéssel szólt bele valaki. Azonnal akasztottam, Excaliburom lüktetve jelezte a testes jövevényt, aki miután felfogta, hogy mi történik vele mindenáron szabadulni akart a szúrós falattól.

Még egy jól irányzott farokcsapással nekilódult a szép csuka a biztonságot és védelmet jelentő meder irányába

Igazán derék, férfias küzdelem volt

Néhány perc után fáradtan adta fel a küzdelmet a bő másfeles fenevad

A horog biztosan akadt a csuka szájszegletébe, fotózás után riadtan úszott el kezeim közül. A felkorbácsolt, sekély vizű szakasztól arrébb ballagtam, és újabb náddal szegélyezett részt kezdtem vallatni zöld-sárga színű, nagyméretű Mann’s CTG Aggressor twisteremmel. Az első dobások most nem hoztak gyors sikert, de tudtam, hogy a halak számára ellenállhatatlan csalim nem marad sokáig érintetlen. Újabb helyváltoztatásnak köszönhető pontos dobás hozta meg az eredményt, nagyméretű, sárga farkú twisteremre vadul rontott ki valaki a partot övező nádas mellől. Kilóhúszas formájú csukát ragadhattam nyakon a sikeres fárasztást követően. Szerencsémre nem rázta ki pofájából a szerencsétlenül akadt horgot, ugyanis az kívülről fogott csak egy vékonyka bőrdarabot.

Sebaj, szerencsétlen akadás ide, vagy oda, azért csak meglett

Imádom azt az evolúció folyamán tökéletes szépségűvé érett pofáját!!!

Hogy meglett a rossz akadás ellenére nagyon örültem, de annak különösen, hogy éles fogaival nem tépte le az extrém hosszú és széles twisterfarkat. Általában nem szokott ekkora mázlim lenni, sokszor van úgy, hogy bevágás után csak a farkától megfosztott testet csörlőzöm ki a vízből, esetleg egymás után kétszer, háromszor is. Így aztán bőven kell, hogy legyen utánpótlás a dobozban a fogós plasztikból. Az anyagi „kárért" azért mindig kárpótolnak a halak, hiszen ha nem ennék, nem fogyna, de mivel eszik, fogok is…

Újabb dobásomra kedvenc gumim majdnem a nádszálon landolt, annyira közel sikeredett hozzá. A második emelés után a süllyedőt még a fenékre érés előtt elkapta a lesben álló ragadozó. (Őszintén szólva, ezek a kedvenc kapásaim, mert az esetek többségében ezeknek vághatok be szinte teljes biztonsággal, mert ezeket kapja derékba a csuka. Ha húzottra van kapás, ott már más a helyzet, akár fele-fele arányra is csökkenhet az esélyünk.) Kis kivárással vágtam be, s azzal a mozdulattal már kényszerítettem, húztam magam felé a megakasztott halat. Éreztem, hogy az előzőnél valamivel kisebb, de jó erőben volt ő is. Fáradtan feküdt fel a vízre, s ekkor láttam, hogy a fárasztás és fejcsapkodások alatt megszabadította a twistertestet a farokrésztől.

Hát bizony ettől féltem. Tökéletes szájszéli akadásnál előfordul, hogy a tehetetlenül, szabadon lifegő farok valahogy bekerül a darálóba…

Gyorsan csalit cseréltem, de némi fondorlattal egy számmal kisebb, de ugyanolyan színkombinációjú Mann’s-t tettem fel.

Új csali, új remények… Ezért jó, ha van hamar mihez nyúlni

Ezt komázták kérem szépen!

Ujjamat a bottestre helyezve vártam, hogy kapást közvetítsen az érzékeny pergetőfelszerelés. Svájci óramű pontossággal dolgozott a kis Ryobi

Nem volt sok hely a magas nádfalak között, kis területen kellett játszadozni a műcsalikkal. Az Arctica olyan zsinórfektetést produkál, amivel kis lendítéssel is mértani pontossággal lehet dobni

Néhány lépéssel arrébb kezdtem vallatni a vizet, ott, ahol a nádtorzsák horogmarasztaló sora véget ér a mederben. Rögtön az első dobásra kapásom volt. Szerény ellenállásából hasonlóan szerény méretű ragadozóra gondoltam.

Méretkörüli süllőcske. Óriási szemeiben ott lakozik a félelem, szegény még nem tudja, hogy az exponálás után újra szabad lesz

A sejtés bejött, de nagyon örültem a nem várt jövevénynek. Sajnos ritka vendég felénk a süllő, vagy a csukák vendégszeretetét nem élvezik (sokáig), vagy egyéb biológiai okai vannak el nem terjedésének magyarázatára.
Csalit cseréltem, a dobozomban lapuló 3-as méretű Gold Star Parrot körforgó villantó is sokáig várt debütálása napjára. Tökéletes ütemben, lassú vontatásra is jól pörgő levelű villantót véltem felfedezni benne az első néhány dobás alatt.

A kis balin étvágyánál csak egója volt nagyobb

Kitartásomat csak egy kritikán aluli méretű balinocska jutalmazta. Persze neki is örültem, hiszen mosolyt csalt az arcomra a vígjátékba illő befejezés. Azért valljuk be, pergetve nem minden nap fog az ember „ekkora" halat. Gyorsan felidéztem magamban a fogott halak képeit, s nem kellett hozzá mérnöki tudás, hogy észrevegyem a méretek csökkenésének lineáris függvényét. Derűsen, jókedvűen, és a mielőbbi viszont látás reményében vettem búcsút a Gaja-pataktól.