Ír napok – második rész
Míg az írországi beszámolóm első részében a pergetés körülményeiről és eszközeiről számoltam be, a második részben főleg egy általam korábban nem művelt módszerre, a trollingozásra térnék ki. Ez a műfaj amennyire ismeretlen idehaza, éppen olyan gyakran művelt Írországban.
Amikor szembesültünk a Cavan megyei tavak elképesztő méretével, hamar világossá vált, hogy ezt tüzetesen végigdobálni lehetetlen – sokkal kézenfekvőbbnek és kényelmesebbnek tűnt a műcsali csónakos vontatása. János erősködött, hogy ehhez a belsőégésű motor is megfelel alapjáraton, én viszont a sokkal csendesebb, ellenben „fáradékonyabb" elektromos motort tartottam volna jobbnak. Végülis Jánosnak lett igaza. A műcsalink olyan mélyen és a csónaktól távol haladt, hogy a motor hangja nem zavarta a támadó csukát.
Egyik hatalmas tó követi a másikat |
A csukák mindenütt ott vannak! | No wind, no pike! – mondják a helyiek, és az enyhe szél is éppen megteszi |
A csónakból szemlélve statikus módszer ez, amit átlagos körülmények között elunnék, de ezúttal roppant izgalmas volt a radaron figyelni a töréseket, majd elképzelni, ahogy verető wobblerünk éppen nyolc-tíz méter mélyről csalogat fel egy darabos csukát. A vontatás sikeressége elsősorban abban rejlik, hogy műcsalink nagy távolságot jár be anélkül, hogy kivennénk, és előfordulhat, hogy a csuka száz méteren át is követi, mire elszánja magát a támadásra. Ráadásul így a műcsalink komoly mélységekbe jut le, amire egy szimpla dobás alatt nincs nagy esély.
Ha követtük a radaron megjelenő mederképet, szépen végig lehetett motorozni a törések felett, és a kapások jelentős része itt jelentkezett. Volt olyan törés is, amit nyolc-tízszer is „lejártunk" oda-vissza, és minden alkalommal odanyúlt egy rendesebb csuka.
Teljesen rákattantunk a trollingozásra | Csak a spiccet figyeltem |
Néha ellenőriztem, hogy jól veret-e a wobbler | Ha lazítani akartam, így is működött a dolog |
Néha kényelmesebb volt lábbal irányítani a csónakot | Vontatva jött a törésről |
Ennél a módszernél elsősorban azok a wobblerek váltak be, amelyek lassú bevontatás alatt is jól veretnek: Perch, Executor – de a kissé lomhább Skinner is hozott pár csukát. Botban és orsóban maradt a másra is használt Blade-Applause páros, a vontatás nem igényelt külön felszerelést.
Rövidesen rájöttem, hogy hasonlóan eredményes a műlegyes vontatás is. Kevésbé sportszerű, de nagy szélben vagy csak pihenésképpen ki lehet próbálni. Ilyenkor kiengedtem teljesen egy merülő zsinórt, sőt még a backing-ből is keveset, és lassú vontatásnál piciket rándítottam a zsinóron, hogy élőbbnek tűnjék a csukalégy. Érdekes volt, hogy megakasztott csukáim rögtön felszínre törtek, és igen bizarr látvány volt a tőlem ötven méterre felugró hal, amiről pár pillanattal később derült ki, hogy az én zsinórom végén van…
Nagy csalikkal némileg szűrni lehet a kis csukákat | De ez sem működik százszázalékosan |
A fegyverzet | Ez is szép volt! |
Néhány tóhoz csak a mezőn lehetett betolni a csónakot – nem volt egyszerű művelet! | Zoli elszámolta a csizma hosszát… |
Bodnár Zoli barátunk elsősorban döglött kishallal szokott vontatni (az élő kishalat tiltja a törvény), módszeréről már többször beszámolt a hazai horgászsajtóban, ezért erre most nem is térnék ki, hanem inkább az ír nőkről számolnék be…
A kelet-európai férfiak eleve lesújtó véleménnyel vannak az ír lányokról, semmiféle kapcsolatot nem látnak az ír gyengébbik nem és a női szépség között. A karcsúbb vonalakhoz szokott magyar férfiak túl sok kivetnivalót találnak a szeplős, fehérbőrű és általában vaskos alkatú ír nőkben – szentül állítják, hogy ha szép nőt látsz Írországban, az csakis bevándorló lehet. Erre olykor rácáfolt egy-két ír „vörös démon", akit ha megpillant az ember, rögtön látni akarja még egyszer – hátulról is, de a többség tényleg olyan „átlagos", hogy nem tereli el gondolatainkat a csukázásról.
Amivel viszont azonnal megnyernek az ír nők (és férfiak is), az a nyitottság és baráti közeledés, amit rögtön tapasztalunk, ha szóba állunk valakivel az utcán vagy a boltban. Ilyenkor rögtön kérdeznek (és válaszolnak is, ha mi nem tesszük meg :)), minden érdekli őket, és pár perc múlva már úgy társalognak, mintha évekig egy suliba jártunk volna. Ami igazán megdöbbentő, az a bizalmuk, amivel megtisztelnek bárkit. Előfordult, hogy egy horgászboltban voltunk, és a boltos szólt, hogy el kell lépnie valahová, de nyugodtan várjuk meg, és nézelődjünk addig… A horgászok is bíznak egymásban, az etetett helyeket ki-ki megjelöli egy cetlivel, és ez elég ahhoz, hogy senki ne üljön rá. A törvényeket pedig senki nem firtatja – a korlátozásokat betartják, pusztán csak azért, mert ez a törvény és kész. És ha arra gondolok, hogy az ír vizekben ma is mesés halbőség van, azt kell mondanom, hogy működik a rendszerük, nagyon is!
Még ma is ott úszkál… | Halaink többsége az alkonyatban jött |
…és ment is vissza | Szépen fésült fellegek a tó felett |
Hattyú a hajnali párában | Ide vissza kell jönni! |
Különösen tetszett, hogy Zoltán a vendégeit is az ír horgászetika szerint vezeti, kínosan ügyel arra, hogy a megakasztott halak minél kisebb sérülést szenvedjenek és hiánytalanul visszakerüljenek a vízbe. Ír túránk alatt egyáltalán nem ettünk halhúst, egyetlen halat sem pusztítottunk el. Talán emiatt is bátran mondhatom, hogy aki egyszer belekóstol az írországi horgászatba, az horgászként is megváltozik kissé – nem csak tapasztalatokban, hanem erkölcsileg is gazdagabban tér vissza a hazai vizekre.
Kapcsolódó oldal: http://www.zoltanguesthousecavan.eu
www-horgaszutazas.hu