Alkonyodik a Pó mellékágán, a Goro-n |
Egy éjszakára általában ennyi wobblert vittem ki magammal |
Elsőként a nagyobb Salmókat erőltettem – a haveroktól összegereblyézett infók szerint, jó nagy csali kell a Póra! Az mondjuk, sértette a fülemet, hogy egy Whitefish vagy Fatso akkorát szól beeséskor, mintha máris rajta lenne a harcsa, de gondoltam, így kell ennek lennie… Viszont amikor hosszú időre elmaradtak a beeső kapások, sejteni kezdtem, hogy talán finomabban – vagy legalábbis máshogy – kéne vízre érnie a csalinak. Megpróbáltam rátartani, ezzel fékezve a becsapódó műhalat, de a felszíni kapások csak nem akartak megérkezni. Volt pár tétova hozzányúlás húzottra, de az olasz harcsák nem adták könnyen magukat.
A nagy Hornet tavaly jelent meg, de az olasz harcsák nem erre vártak… | A Skinner-t is sokan ajánlották, de ő sem váltott meg |
Ekkora harcsákkal voltam kénytelen beérni az elején | Nagyobb harcsáimat a Pó folyó fő ágából reméltem |
Idővel megsejtettem, hogy halaim inkább húzottra kívánnak jönni, ne várjak sok kapást a beesőre. Jött egy szűk tízes harcsa, majd lemaradt még egy, mindketten az első méteren nyúltak oda. Pedig akár a beesőt is elkaphatták volna… Nem, ők inkább megvárták, amíg vontatni kezdem a wobblert. Sebaj, nekem így is jó volt.
A halak a parthoz nagyon közel várták zsákmányukat, klasszikusan a két kő között, vagy a belógó ág alatt, gyökér előtt, satöbbi. Nem jelentett különösebb újdonságot vagy nehézséget a halas helyek felismerése, sokkal inkább a wobbler tálalásával adódtak gondjaim, de egy-két éjszaka után már láttam a helyes irányokat.
A Boxer mindig jó volt, de itt ez is vékonyan szedte a halat | Minden wobbleren lecseréltem a horgokat |
Egy másnapos arc turkál zavartan a wobblerei között, érzi a betli leheletét… Ez én vagyok |
A nagyméretű wobblerek mellett szólt az is, hogy bő 30-40 centis csefalók (jó ég, tényleg nincs valami rendes neve ennek a pérfélének?) ugráltak ezres csapatokban, és a harcsák főként ezeket ették. Meg aztán a „nagy csali, nagy hal" elv is tovább erősített a naiv elképzelésemben, miszerint, majd így írom át a világ-, vagy minimum a helyi rekordokat…
Ment a tuning állandóan |
Csörgőkapszulát is ültettem… | …pár wobblerbe |
A csefalók idegbeteg pancsolásában sokszor elveszett a wobblerem. Kezdett felmerülni bennem a gyanú, hogy a harcsák nem is érzékelik azt. Talán jobb lenne, ha valami belső csörgővel tovább tuningolnám a műhalat… Persze, ott volt a Salmo Boxer, ami csörgős is, meg jó harcsás wobbler is, de pár dobás után tisztázódott, hogy az olasz harcsák nem Boxer-rajongók, valami más kell nekik. Másnap éjjelre csörgőkapszulákkal preparáltam pár nagytestű Salmo wobblert, de nem lettem sokkal sikeresebb. Pár óvatos mellényúlás, aztán nagy csend. Mehettem lefeküdni.
Kis wobblerek adták a nagyobb halakat | Szája sarkában hozza a hatcentis Hornet-et |
Valamit otthon felejtett… Visszafordul |
Első szebb harcsáimat a kis wobblerek hozták meg. Ma is áldom a percet, amikor végül felcsatoltam egy 6 centis Hornet wobblert… Sűrűsödni kezdtek a kapások, rögtön láttam, hogy valamiért éppen ez a wobbler tűnik ki a nagytestű zsákmányhalak közül. Néha meglepően nagy halak is odanyúltak a kis Hornet-nek, már kezdtem reszketni az apró horgok miatt – igaz, hogy többszörös erősségű sósvízi horgokra cseréltem minden drillinget, de még így is túl kicsinek tűntek. Amikor az első nagyobb harcsa lecsavarta a Hornet wobbleremet, csak azért imádkoztam, hogy ne tegyen nagy kárt benne. Végül csak a horgokat hajlítgatta össze, a wobbler épségben kijött, szerencsére hallal együtt.
Már attól tartottam, hogy mind ilyenek jönnek majd | De érkezett pár mérhető példány is |
A kis Hornet mindkét horga tartott | Ez megy a Facebook-ra |
A hal pedig nem kell már semmire |
Hamar elmúltak a félelmeim, miszerint a kis Hornet-re majd támadni fog a harcsakölykök hada. Szinte csak testes halak érkeztek. Folyamatosan azon agyaltam, hogyan tudnék nagyobb horgokat installálni a kis wobblerre, anélkül, hogy kárt tennék a mozgásában. Közben elkezdtem óvatosabban fárasztani, már nem téptem annyira a tízes harcsákat sem, hagytam, hogy nyugodtan kijárják magukat. Közben élvezhettem a bot-orsó kombómat is: a verhetetlen Spin Blade jelentette a rudat, és a Ryobi vadiúj Arctica orsója volt a motor. A botot már régóta ismerjük, szeretjük, az orsót viszont itt használtam először élesben, és megerősödtem abban, amit már a szobai tesztelés alatt is láttam: a Ryobi ismét komoly eszközt adott a kezünkbe. Az Arctica precíz fékje és erős meghajtó szerkezete állandó biztonságot jelentett a fárasztások alatt, a kiterített harcsa mellett pedig gyönyörű látványt nyújtott a feketén csillogó ékszer.
Több Ryobi Arctica is kéznél volt: 5000-es és 6000-es modellek |
Horgászat a Pó folyón: www.pofolyo.hu